Jajj, jajj bocsánat és bocsánat. Nagyon régen nem írtam. Minden rendben, csak el vagyok havazva a dolgokkal nagyon. Amúgy erről jut eszembe, hogy hó az még nincs, de hideg és sötét már van. éjszakánként 0°C körül van már, és nappal a 10°C az tök jó. De megint nem szeretnélek titeket minden apró részlettel untatni (habár elég mozgalmas életem van itt).

A mai bejegyzésemet az észtekkel való kapcsolatomra szeretném szentelni, mert erről még keveset írtam, és mert ez az idő előrehaladtával egyre intenzívebb, míg nemzetközi diáksereg fronton ha nem is állandósul, de alapvetően megmaradt, hogy kikkel töltöm a legtöbb időt (ausztrál, francia, osztrákok (2) litvánok (2) az élen, őket követi végtelen sok német, meg olasz, meg cseh, meg magyar, meg grúz, meg holland, meg brit, meg amerikai akikkel  szintén sok időt töltök együtt).

Sok cserediák követi el azt a számomra elképzelhetetlenül ostoba dolgot, hogy alig találkozik helyiekkel.  Természetesen tök jó és könnyű ellenni a vegyes és izgi erasmusos emberek között, de számomra akárhova is megyek külföldre, érdekel, hogy ott milyenek az emberek. Hát hogy a fenébe ne érdekelnének ott, ahol egy fél évet élek?! Minden kedves olvasómnak üzenem, aki a jövőben menni fog hasonló módon cserediáknak valahova (Fanni!), hogy a legjobb és legkirályabb mégis csak a helyi dolgokat megismerni! Ez amúgy sokszor megerőltető, és keresni kell a színhelyeket ehhez, mert könnyű elkényelmesedni, akkor pláne ha van ott honfitársad, akivel együtt lehetsz sokat (Fannnniiiiiii!!!). De megéri váltani.

Pár hete nt-s barátaimnál volt egy kis (Kiss, haha) főzőest Pesten, és csorogtak könnyeim, hogy nem lehettem ott, de amikor később mesélték (igazándiból a Laci mesélte), hogy  húú tök jó volt, mert voltak ott erasmusos diákok is, és háhá milyen jó arcok voltak stb. Majdnem megköszöntem neki a bókot, mert meglepően  átalakul az ember identitása (ez is megérne egy posztot), és ha valaki „a cserediákokat” dicséri, az kb olyan, mint amikor a magyarokat dicsérik nekem külföldiek. Szívesen magamra veszem.

Szóval mik is az én színtereim, ahol találkozom észtekkel: az első, a legizgibb bizonyos szempontból, azok az észtek, akik magyarul tanulnak. Azóta is találkoztam még néhánnyal, és egyik srác, aki mester szakos, és mint kiderült ilyen nagy szervezkedő,  elhívott egy gólyáknak szervezett eseményre. Úgyhogy volt szerencsém a tartui egyetem finnugor szakos gólyáinak avatásán részt venni. Amúgy itt a gólyák rókák (mármint az első évesek,  észtül robane) és a finnugor szakosok rövidítése sugri (mert soome-ugri nyelvek), szóval ott is megismertem egy csomó sugri robane-t :D. Amúgy az avatás nagyon vicces volt, az elején egy akadályverseny volt a városnak több pontján, az egyikhez mentem oda, ahol az ismerősöm csinálta a feladatot.  De a legkirályabb utána jött. Egy (számomra random) észt költő szobrához átvonultunk az akadályverseny végén, ahol az volt a gólyák feladata, hogy szivaccsal és vodkával megmossák a szobrot. Létrát is hoztak hozzá, mert nagyobb a szobor, mint egy életnagyságú szobor (kb 2,5-3 méteres). Ezután pedig jött a „megkeresztelés” amikor templomi szertartást utánozva kaptak a gólyák egy-egy ostyát (ami valójában káposztalevél volt) + ittak valamilyen borból, majd egy karddal lovaggá is ütötték őket. Ezután átmentünk egy ilyen kultúrház szerű izébe, és ott volt evés-ivás mulatozás, még játékok, amikből én nem mindig értettem túl sokat, de azért vicces volt. Meg mindenki körbeállt, és bemutatkozott, és én is elmondtam, hogy ki és mi vagyok és mit keresek ott észtül, kb 50 ember előtt. Self high five!

Amúgy gyakorlatilag minden észt, akivel magyarul beszéltem nagyon kedves, és szimpi. Remélem fogok tudni még velük haverkodni. Egyik észt csaj erőltette, hogy beszéljünk észtül, ami nekem nehéz, de szükségem van erre, és  ők aztán átérzik a helyzetemet, azt hiszem.(Arról nem is beszélve, hogy ki tudja, lehet, hogy valaki megtalálja a blogom, szóval nem szabad rosszat írnom róluk. :D)

A másik fő csoport, akikkel sokat lógok együtt, az Aegee Tartu. A teljese boardon (vezetőség) túl szinte már minden aktívabb tagot ismerek, és fantasztikusan jó arcok. Ugye Rigában ismertem meg közülük pár embert, és azóta járok a programjaikra. Elmentem az egyik board tag házibulijára, ami nagyon móka volt, első észt házibulim,  ott is beszélgettem kicsit észtül az elnökkel (Mayri, nagyon  nagyon bírom, hihetetlen kedves, nyitott és vicces csaj). Amúgy ahhoz a házibulihoz szálltam először buszra Tartun belüli közlekedésre, és kb. meglepődtem, hogy a belvárostól fél órát lehet buszozni Tartuban, és még akkor is ilyen Mátyásföld hangulatú hely van, szóval még az sem volt a világvégén. De ez asszem olyan egy hete volt, ahogy a gólyaavatás is másfél hete.

Most csütörtökön volt egy másik programjuk, főzőest. Ilyen állítólag rendszeresen szokott lenni, elmennek valakinek a lakásába (két board tag együtt bérel lakást, szóval nyilván oda), és kiválasztanak egy országot, és annak a kajáját főzik, csinálnak/mutatnak valami kulturálisabb dolgot is, és aztán jól elvannak. Amikor volt ilyen programterv megbeszélés, akkor nem is én vetettem föl, hogy legyen magyar a téma, de persze nyilván miattam jött az ötlet. Úgyhogy meg lettem bízva recept és „valami kulturális” kitalálására. Közben teljesen elfelejtettem, hogy ezt melyik napra beszéltük meg, és leszerveztem Antoine-nal, Liammal és Antanas-szal (litván srác, nagyon bírom), hogy akkor majd csütörtökön együtt piálunk. Szóval, amikor rájöttem feledékenységemre, akkor szóltam nekik meg észteknek is, hogy ez van, és akkor inkább ők hárman is nézzenek el a főzős estére, és akkor főzés+kajálás után megyünk együtt városba, és piálunk! Így is lett, és az este nagyon jól sikerült.

Kajának gulyásleves, amúgy disznóból, és másodiknak meg palacsinta (és extrának hortobágyi húsos palacsinta is) volt a kaja. A főzésben én jeleskedtem, mivel sajnos a receptek fb üzenetben voltak meg nekem magyarul, és az angol „konyhanyelvet” nem ismertem eddig (aprítani, pirítani, fakanál, fedő stb.), ezen persze Liam nagyon jól szórakozott. De persze a 17 emberből a többség valamicske dolgot csinált. A gulyáslevesbe elég lett volna kevesebb répa, mert így kicsit édesebb lett a kelleténél, de mivel senki nem tudta ezt, meg azért finom volt így is, király volt.  A palacsintát nem én sütöttem, és sokkal vastagabbak lettek, mint ahogy magyaroknál szokás, de finom volt az is. (és a mi családi receptünk szerint készült, szóval nagyon magyar volt!!). A „legyen valami kultúra” részt pedig úgy oldottam meg (azon kívül, h végig csak magyar zenék szóltak a gépemről), hogy „megtanítottam magyarul olvasni” az észteket. Kis táblákra fölírtam, h Szia, Budapest, Papp Roland vagyok, egészségedre stb. Vicces volt. Itt vetném közbe, hogy nyilván mindig mindenki tudni akarja minden nyelven, hogy mit kell mondani koccintáskor. Kedves magyarok, adjuk föl az egészségedre szó megtanítását! Sokkal egyszerűbb, ha gyorsan elmondatjuk velük azt az angol mondatot, hogy  ” I can shake a tree” . Egyrészt vicces, másrészt megmarad nekik, harmadrészt néha tényleg nagyon hasonlít az eredetire :)

Ennek  a nyelvtanításnak nagyon nagy sikere volt, aztán jött a keményebb kultúra, kiosztottam pár példányban Radnótitól a Nem tudhatom c. versét, megtaláltam az angol fordítását. Észt fordítással akartam valami magyar verset vinni, de neten csak a János vitézt találtam, és persze láttam, hogy Észtország minden könyvtára tele van magyar irodalommal,  de sokat nem segített ez nekem. Amúgy ajánlom minden külföldiekkel haverkodó és/vagy idegen nyelven tanuló ismerősömnek a következő honlapot:  http://www.babelmatrix.org/  . A versemnek is nagy sikere volt, amúgy a Nem tudhatom  a top 5 versemben van, de az Esti kérdés csak franciául volt, Hajnali részegség túl hosszú, és sok nagy kedvencem sajnos nincs ezen a honlapon sem. Aztán a vers után még kérdezgettek Magyarországról, meg mondtam nekik fun facteket is.

Közben ezen az estén kiderült újra meg újra, hogy mekkora király is az Aegee. Több szaktársammal is utaztak nyári egyetemen tartuiak mint kiderült. Külön vicces, hogy lakótársam, Wouter a holland srác nagy spanja egy észt csaj, mikor én Tartuba jöttem, addigra a lakásunk már ismerte őt, és csomót lógott itt. Ő volt az egyik első észt Tartuban, akivel 3 mondatnál többet beszéltem. Később kiderült, hogy aegee-s. Aztán pedig kiderült, hogy tavaszi félévben Voronyezsben volt, és természetesen onnan is van ezer  közös ismerősünk…(A Voronyezsi Egyetem és Tartui Egyetem szoros kapcsolatokat ápolnak, rengeteg cserediák megy ide-oda .) Szóval lassan eljön a pillanat, amikor hivatalossá tehetem, hogy a „világon mindenki elérhető hat kézfogással” elméletet a saját esetemben- leszűkítve az európai diákokra-, bátran bevállalhatom a 4 kézfogás próbáját is. Amúgy külön jó volt a lelkünknek, hogy a litván srácnak nagyon megtetszett a dolog, és csomót dumálta az Aegee-ről az észtekkel. Antanas tök lelkes amúgy is ilyen önkénteskedő, világmegváltó dolgokban, és az ő városában, Kaunasban pár éve meghalt az Aegee. Viszont állítólag már vannak, akik szeretnék visszahozni. És Antanas most irtó lelkes lett, hogy húú meg haa, meg ha hazamegy akkor tökre meg kellene csinálni!! Úgyhogy ha újra fog alakulni egy szép napon az Aegee Kaunas, akkor könnyen lehet, hogy az én feledékenységemnek is lesz benne szerepe. Hiszen ha nem felejtem el a főzőest időpontját,  akkor az én haverjaim sosem ismerik meg az Aegee Tartut…